Prof. Dr. Tenke Péter, az MTA doktora

Urológia

Kapitány és legénysége

Megjelenés ideje: 2015. december 16

Talán túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy ma Ön az ország egyik legismertebb, legelismertebb urológusa. Hogyan jutott el idáig?

Az ismertség szerintem sok tényezőn múlik. Alapjában véve az, hogy az ember mit ér el, nem csak önmagán, hanem a körülményeken is múlik: megfelelő időben, megfelelő munkatársakkal lehet igazán jó eredményeket elérni.

Gyerekkoromban nem bírtam a vért, az egyik nyári szünetben mégis pont az Urológiai Klinikára mentem dolgozni, így ismertem meg a szakmát, és ezért lettem végül urológus. Pannonhalmáról vettek fel, és mivel abban az időben nem nézték jó szemmel, ha egyházi iskolába járt az ember, egy évig nem kezdhettem el az egyetemet, dolgoznom kellett. Ezt az időszakot is az Urológiai Klinikán töltöttem műtősfiúként, ahol sok embert megismertem, többek közt Kisbenedek főorvos urat is. Aztán, mert valamiből meg is kellett élni, az egyetemi évek alatt visszajártam szemetet hordani a klinikára, így megmaradt a kapcsolat. A pannonhalmáról hozott szorgalmamnak köszönhetően az egyetemet summa cum laude minősítéssel végeztem el, viszont a Klinikán addigra a korábban nekem ígért állást betöltötték. Végül teljesen ismeretlenül az István kórházba kerültem Csata professzor úrhoz, aki bár az elején kevésbé támogatott, később (főleg, miután kapcsolataimnak köszönhetően sikerült egy ultrahanggép beszerzését elintézni) már fiaként kezelt. A szakvizsga után a már a Dél-pestiben dolgozó Kisbenedek főorvos úr hívott át magához, aki akkoriban az ország egyik legjobb urológusa volt. Jó viszonyban voltunk, nagyon sokat tanulhattam tőle a gyakorlati és tudományos munka terén is. Lehetőséget is adott: szinte „nullkilométeresen” például az endoszkópos kősebészet egyik vezetője lehettem. Maximalista volt, magas elvárásokkal a kollégáival szemben, de mi pontosan láttuk ennek az értelmét. Sokat dolgoztam és tanultam a Dél-pestiben, amikor a főorvos úr hatvanéves kora körül azt mondta, szeretné, ha én lennék az utódja. Ekkor az osztályvezető főorvosi megbízatáshoz már PhD kellett, és én szándékosan egy számomra addig ismeretlen területtel, az infektológiával kezdtem foglalkozni. Sokat olvastam a témában, de a legnagyobb lendületet az adta, amikor nagyon fiatalon beválasztottak az újonnan alakult Európai Uroinfektológiai Társaság vezetőségébe. Sikerült megszereznem a PhD fokozatot, majd három évre rá habilitálnom a pécsi egyetemen.

A nyugdíjhoz közeledve Kisbenedek főorvos úr egy kétéves átmeneti periódus után átadta az osztály vezetését. Akkor tudatosult bennem, hogy egy öregedő urológus társaságot vettem át, közben pedig sok dolog megváltozott az európai urológiában. Az, ahogyan régen operáltunk, egyre inkább háttérbe szorult, és elindult a laparoszkópos beavatkozások alkalmazása, amiben nem volt igazán nagy rutinunk. Tehát volt egy nehezebb időszak a főorvos úr nyugdíjba vonulását követően. A már említett öregedő csapat, valamint az egyre több munka és ágyszám növekedés ráébresztett arra, hogy ha nincs fiatal erő, akkor nem tudjuk jól tenni a dolgunk. Kellett egy köztes nyolc-tíz év, mire elértük, hogy fiatal rezidensekkel töltsük fel az osztályt. Lehetőség adódott arra, hogy három hónapig Lipcsében tanulhassak. Az akkori főigazgató támogatott ebben, mert Ő is tudta, hogy fontos az osztály vezetéséhez, hogy jó minőségben tanuljunk meg egy-egy műtéttípust. Ennek is köszönhetően nagyon hamar az ország legjobb centrumai közé emelkedtünk. A másik hatalmas szerencse, hogy sikerült kiharcolni a jó technikai hátteret is: olyan minőségű laparoszkópos tornyokkal tudtunk kezdeni műteni, ami garantálta a funkcionális sikerarány növekedését. Egyre jobbak lettek az eredményeink, a betegek egyre jobb véleményt mondtak, ezáltal egyre több páciensünk lett, és egyre több fiatal munkaerő is jött hozzánk, mert felismerték a jó lehetőséget a tapasztalatszerzésre.

Meséljen kicsit az osztályról!

Mára elérkeztünk oda, hogy ez az osztály az egyik legnépesebb orvosi osztály, és 2014-ben két fiatal szakorvosunk is tudományos fokozatot szerzett, ami egy közkórházban ritkaságszámba megy. Dr. Köves Béla tudományos szinten nagyon nagy lépésekkel halad előre, és úgy gondolom, hogy sok mindent el fog tudni érni, hiszen már most sikerült az Európai Urológus Társaság vezetőségébe bekerülnie. Kijött továbbá egy 4-5 fős új generáció, akik már ugyanolyan minőségben végzik a laparoszkópos műtéteket, mint amit mi annak idején Lipcsében megtanultunk. Nagy műtétszámmal dolgozunk, évi 3 500 műtétet végzünk el. De a legfontosabb dolog, hogy egy osztály csak akkor működhet, hogyha az ember felkarolja a fiatalokat. Elengedjük őket szakrendelni, ezekből pedig részben biztosított a pacientúra, így a megélhetés egy hányada is. Az egészen fiataloknak pedig megszervezzük a menedzserszűrési lehetőséget, amiből nekik is bevételük származik. Tehát nem csak kihasználjuk a munkaerejüket, hanem sok mindent kapnak is, amiért ők úgy gondolom, örömmel dolgoznak. Tavasszal újra beadom a nagydoktorimat, és ha az sikerül, nyugodtan „hátradőlhetek a székben” egy kicsit, mert tudom, hogy van egy olyan generáció, amelyik változatlanul az ország egyik legjobb urológiai centrumaként tudja továbbvinni az osztályt.


Ha már itt tartunk, mik a tervei a jövőben?

Ha az ember felépít egy ilyen rendszert, akkor szívesen dolgozik benne addig, ameddig ugyanolyan szinten és ugyanazt meg tudja adni a többieknek. Hívtak a pécsi és a szegedi egyetemre is, de nem pályáztam, mert mégiscsak húsz emberért vagyok itt felelős, akik bíznak bennem. És nem csak értük, hanem a kórházért is. Szakmai oldalon mindent elértem, amire egy orvos vágyhat, talán már csak a katedra és az oktatás van hátra, de nem ez az elsődleges célom, hanem az, hogy az itteni fiatal generációt kineveljem. Nagy lépés lenne a jövőben a robotsebészet beindítása, aminek az elsajátításához többen jártunk ki Lipcsébe, illetve szeretném, ha minél több ember tudna külföldre eljutni. Ehhez számtalan nemzetközi csereprogram és ösztöndíj áll rendelkezésre, amiket szeretnénk a lehető legjobban kihasználni, és segítségükkel akár egy nemzetközi centrummá válni. Az osztályról hárman is dolgoztak egy évet Európában ösztöndíjjal, és mindhárman visszajöttek, ami nagy szó. Továbbra is szeretném a lehetőségekhez képest mérsékelni azt a megélhetési bizonytalanságot, ami a magyar orvosokat külföldre kényszeríti.


Az évek során sok mindent sikerült letenni az asztalra, mire a legbüszkébb ezek közül?

Az én helyzetem viszonylag könnyű volt. Egy vitorlás hasonlattal élve, ha az ember az élen kap meg egy hajót, sokkal könnyebb dolga van, hiszen csak hátra kell nézni, és figyelni, hogy a többiek mit csinálnak. Más rossz döntéseiből tanulni, a jókat pedig követni kell, és ezzel az élen lehet maradni. Én egy élen lévő hajót kaptam meg, így valamivel egyszerűbb volt a dolgom, de nem könnyű egy jó főnök utáni elvárásoknak megfelelni sem. A legbüszkébb arra vagyok, hogy sikerült az osztály színvonalát megtartani. Büszke vagyok a munkatársaimra is. Egy osztály, és valahol egy főnök megítélése is a munkatársak fejlődésén, elismertségén múlik. Ha az ember hátranéz, és a versenyzők ugyanolyan jól mennek, mint annak idején, akkor tudatosul benne, hogy nem hiába voltak azok az éjszakák. Hiszen nagyon rossz azt látni, hogy a kollégák elmennek, érdektelenek, nem küzdenek… Szerencsére nálunk a feszített munkatempó ellenére is jut idő a szakmai fejlődésre, amit mi sem mutat jobban, mint a három, illetve a már készülő negyedik PhD fokozat. Ami szintén büszkeséggel tölt el, hogy tavaly a közép-európai urológiai kongresszuson dr. Köves Béla nyerte meg az európai országok közötti versenyt előadásával, ami a mi szakmánkban egy világbajnokság megnyeréséhez hasonlítható. Összességében sosem a saját érdemeimre, hanem sokkal inkább az osztályom, és a munkatársaim sikereire nézek büszkeséggel.


Gondolom, többek között a műtővel van az egyik legszorosabb kapcsolata az osztálynak.


​Akárhogyan is nézzük, ez olyan, mint a grundon: ki kapja meg előbb a focipályát. Nyilvánvalóan a műtőért komoly harcok folynak, és mi is próbáljuk ebben a saját érdekeinket képviselni. Nem is kell mondani, hogy mennyi minden múlik ezen. Ha ennyi várakozó beteggel nem kapunk megfelelő helyet, az az osztály rossz hírét viszi el, és tudjuk, hogy egy elégedetlen beteg másik ötnek meséli el rossz tapasztalatait. Azt kell mondanom, hogy mostanra sikerült megértetnünk azt, hogy akkor lehet ezt a rendszert megfelelően működtetni, ha a benne dolgozó orvosok munkalehetőséget kapnak. Mára vége van annak a rendszernek, hogy egy professzor operálgat, és azt másik húsz ember nézi. Vagy biztosítunk a többieknek fejlődési lehetőséget, vagy összedől az egész, mint egy kártyavár. Nem ők vannak értem, hanem én vagyok értük, például ha kell, előre vesszük az ő műtétjüket, és én maradok utoljára. Ők a motorjai a rendszernek, és ha nem jutnak lehetőséghez, az visszahat a betegszerzésükre, és így az életminőségükre is. Ezért sarkalatos pont a műtő.



​Ha egy kicsit távolabbról nézzük, összességében mi a véleménye a Dél-pesti Kórház helyzetéről?

1990 óta, huszonöt éve itt dolgozom, ezért kicsit elfogult vagyok, de egy dolgot látni kell: ha egy kórházban bizonyos osztályok – és szerencsére itt nagyon sok jó osztály van – magas színvonalon teljesítenek, akkor sokkal nehezebb egy tollvonással megszüntetni őket. De a jól teljesítő osztályok a progresszivitási szintek és az ellátási területek szétosztásánál is jó helyzetből indulnak. Úgy gondolom, hogy a Dél-pestiben minden adott ahhoz, hogy egy jól működő kórház lehessen. A vezetőségtől nagyon sok mindent megkaptunk, amiért különösen hálásak vagyunk, és igyekszünk is megfelelni az ezzel járó elvárásoknak. Bízunk benne, hogy az egészségpolitikában is elismerésre kerülnek azok a tények, hogy Dél-pest nagyon sok mindenben élen jár, közel nullszaldós, nagy területet lát el, kiváló közlekedése van, és akár még bővíthető is. Egyszóval egy ideális városszéli kórház.


Nem csak osztályvezető főorvos, de a kórház Tudományos Bizottságának elnöke, és a Szakmai Vezető Testületének tagja is. Meséljen kicsit erről a két szervezetről!

Az előbbi azért is büszkeség, mert a Tudományos Bizottság elnöki székében olyan nagy elődeim voltak, mint Komoly professzor úr, vagy Tamás László főorvos úr. Úgy gondolom, hogy az egészségügyi munkához hozzá tartozik a tudományos szemlélet, és fontos, hogy kórházszinten ezt érvényesíteni tudjuk. Fontos, hogy a fiataloknak ne kelljen máshová menniük akkreditált képzésekre, hanem ezeket helyben meg tudjuk szervezni, és nagy jelentőségű az idén hatodik alkalommal megrendezett minimál invazív sebészi kurzus, amit már az országos média, és a magyar urológia is elismer. Ez utóbbi esemény egyedülálló nem csak az országban, de a régióban is, hiszen a nemzetközi szakma krémje, és számos magyar urológus is megmutathatja, mire képes. A Szakmai Vezető Testület munkájában mostanában kevesebb részt tudok vállalni, de önmagában nagyon fontos dolog, hogy egy kórház vezetése kíváncsi a szakmára. Ez talán az első olyan időszak, amikor azt érezhetjük, hogy meg is hallgatják a véleményünket, és az SZVT nem csak papíron létezik. Ez köszönhető a testület vezetőjének, Rózsa Csilla főorvosnőnek is, akiben megvan a kellő ambíció és energia.


Tisztségeinek „természetesen” itt még nincs vége: ön a Magyar Urológus Társaság elnöke is. Milyen feladatokkal jár ez a pozíció?

Nagyon nagy büszkeség az urológus szakma által megválasztott, valaha volt legfiatalabb elnöknek lenni, hiszen ez egy bizalmi funkció. Ezt a bizalmat próbálom megszolgálni, és azt kell, hogy mondjam, hogy az eredeti célkitűzéseket (taglétszám növelése, fiatalok támogatása, konferenciák megrendezése, pénzügyi javulás) szinte maradéktalanul sikerült teljesíteni. Magyarországra hoztuk a közép-európai kongresszust, illetve az európai kőzúzó kongresszust is, és azon kevés szakma közé tartozunk, ahol a rezidensek európai szintű szakvizsgát kapnak.


Mit gondol az urológia magyarországi helyzetéről?

Sajnos azt lehet mondani, hogy több vidéki kórházban már létszámproblémákkal küzd a szakma, illetve megfigyelhető volt egy általános elöregedés. Viszont mára azt látom, hogy túl vagyunk a mélyponton, és az utóbbi időben szerencsére egyre több rezidens kerül be a rendszerbe. Ami még nagyon érdekes, és nem csak a mi szakmánkban számít trendnek, hogy egyre nagyobb számban fordulnak elő hölgyek is. Régen az urológiában ez irodalmi ritkaság volt, most pedig a nálunk dolgozó négy hölgy könnyen kenterbe veri egy-két férfitársát mind manualitásban, mind szorgalomban.


És világszinten, hogyan áll a szakma?

Úgy gondolom, hogy ma a magyar urológia minden téren európai szinten van. Bizonyos feltételekben persze még van hova fejlődnünk, gondolok itt különösen a robotsebészetre, aminek a támogatása még nincs megoldva. Amint ez megoldásra kerül, és egy robot berobban az országba, onnantól kezdve nem lesz megállás. Most egy olyan urológus generáció nő fel, amelyik mind szakmailag, mind tudományosan megfelelő európai szintű tudással rendelkezik. Támogatjuk őket, világot látnak, kongresszusokat szervezünk, tehát számtalan lehetőségük van tanulni, és gyakorolni is a megszerzett tudást. Megszűnt tehát a szakadék a nyugat-európai és a közép-kelet-európai urológia között, és ebben az egységes európai szintű szakvizsgának is nagy szerepe van.


A sokat hallott orvoskivándorlásról hogyan vélekedik?

Alapvetően azokról az osztályokról vándorolnak el emberek, ahol nem tud együttműködni sem a kórház, sem az osztály vezetése. Ugyanis feltételek nélkül, bizonytalan megélhetés mellett nem lehet dolgozni. Ott, ahol a főnök főnökösködik, ahol nem adja meg a vezetőség a megfelelő támogatást és nincsenek műtéti lehetőségek, egy-két személyes osztályok fognak kialakulni, és ez automatikusan magával vonzza a létszámcsökkenést, elvándorlást. Senki nem fog ugyanis adminisztratív munkát végezni, hogyha ennél jóval jobb körülmények között egy biztos megélhetés várja külföldön. A mi szakmánkban nagyon nagy verseny van. A 40 magyar urológiai osztályból a teljes műtétszám nyolcvan százalékát 13 osztály bonyolítja le. A maradék közül húsz osztály megszűnését tulajdonképpen észre sem vennénk, amiben nagyon nagy szerepet játszik a létszámhiány. Ezt a folyamatot egyre nehezebb visszafordítani, egyre nehezebb lesz ezeknek az osztályoknak talpra állni.


​Sok munkája mellett mennyire marad ideje magára? Mivel tölti ki szabadidejét?

Ha az ember szereti, amit csinál, akkor bizony minimális szabadideje marad. Én is sokat vagyok a kórházban, és próbálom a fiatalokat hajtani, segíteni. A maradék időmben a sportnak élek: vitorlázom és síelek, versenyszerűen is. Fontosnak tartom, hogy a hétköznapi versenyből kikerülve a sportban is megtanuljon az ember küzdeni és hajtani azért, hogy eredményeket érjen el. Szerencsére a siker sem marad el: tavaly a harmadik egymást követő évben nyertük el csapatommal az Év Hajója címet az összetett eredmények alapján. Emlékszem, az egyetemi évek alatt egyszer elnyertem a jó tanuló, jó sportoló díjat, és ennek volt egy szlogenje: „Az egészséges test alapja a magas fokú szellemi kultúrának”. Ezt azóta is követem, és vallom, hogy akkor tudunk a munkánkban jól teljesíteni, hogyha a feszültséget máshol le tudjuk vezetni. Ehhez tartozik az is, hogy rendszeresen tartunk közös osztályösszejöveteleket, ahol kötetlenebbül együtt tud lenni és beszélgetni a társaság, valamint hogy a kórház báljára évről évre műsorral készülünk. Az orvosok is csak emberek, és fontos, hogy tudjunk együtt lazítani, kikapcsolódni.

Hívjon minket telefonon: +36 70 940 0099